tag:blogger.com,1999:blog-2803597290675261532012-02-16T12:27:57.470+02:00A magányos űrutazó<br>naplójaKaméleonnoreply@blogger.comBlogger11100tag:blogger.com,1999:blog-280359729067526153.post-12623435986567944392007-03-16T12:00:00.000+02:002007-05-11T20:47:32.767+03:00308 éve már, hogy elhagytam kipusztult bolygómat és környékét.<br />Új otthont kellett keresnem, mert se a Holdon, sem pedig a<br />Marson nem találtam egy olyan helyet, ahol nyugodalmasan<br />leélhettem volna életem hátralevő részét.<br /><br />A Földön évek óta nem volt már élet. Száraz, meleg, sivár<br />minden táj ott. Ritka az a hely ahol még egy-két növényke meg<br />tudott élni. A felszínen létezni képtelenség volt. Még éjjel<br />is 45-50 celsius fokos melegek voltak és ez télen... A<br />városokban az emberek a föld alá bújdostak, katakombákban,<br />földalatti járatokban, bányákban próbáltak élteben maradni. A<br />Holdon és a Marson lévő kolóniák csak a gazdagok számára<br />voltak elérhetőek. Így az emberiség nagy része kihalt. Nem<br />lehetett már pontosan felmérni, hogy hány lélek maradt még a<br />Földön, de a becslések szerint 2070-ben alig voltunk 750-800<br />ezren.<br /><br />Ekkor döntöttem úgy, hogy innen távoznom kell. El kell<br />menekülnöm erről a bolygóról. Habár én a Holdon születtem,<br />gyerekkoromban sok időt töltöttem a Földön, nagyiéknál. Így<br />a Földet valamennyire otthonomnak is éreztem. Akkoriban még<br />nem volt annyira meleg és a ház elött a pázsit is eleven zöld<br />volt.<br /><br />- Nagyi, gyertek ki a Holdra! Fizetjük mi az utatokat, csak<br />gyertek! - mondtam keserves szemekkel, amikor utolsó estémet<br />töltöttem nagyszüleim körében. - Nem mehetünk, kicsim! Mi már<br />öregek vagyunk. Nagyapád 121 éves. Én is 100 felett járok.<br />És... itt szeretnénk meghalni, amikor eljön az az óra. - mondta<br />nagyi és megsimogatta könnyes arcomat.<br /><br />Akkor láttam utoljára őket de emlékeimben még mindig elevenek.<br />Néha álmaimban ott járok a ház előtt, játszom a barátaimmal a<br />fűben. És nagyi mosolyog az ablakból...<br /><br />De akkor nekünk mennünk kellett. Édesapám és egyik barátja,<br />Zsorzs, egy űrsiklón dolgoztak. Az volt a tervük, hogy elhagyják<br />a Naprendszert és felkeresik azokat a civilizációkat, amelyek<br />felkerestek minket az utóbbi években.<br /><br />Ezzel az űrsiklóval indultam el 2080. március 47.-én. Keserves<br />szívvel hagytam magam mögött a vörös bolygót, mert kitudja, ha<br />apámat valaha még újralátom. Ő is már öreg volt és emiatt a<br />fényutazás megölte volna. Ígyhát egyedül vágtam neki az űrnek.<br />Nem volt senkim, akit magammal vihettem volna. Barátaim a Holdon<br />maradtak és a Marson nem ismertem senkit. Zsorzsnak a lelkére<br />kötöttem, hogy vigyázzon az édesapámra.<br /><br />Egyedüli útitársam Erin volt, az űrhajó mesterséges intelligenciája.<br />Még néha szót váltottunk, nagyjából arról, hogy most éppen hol<br />vagyunk és merre tartunk. Két év bolyongás után úgy határoztam,<br />hogy elalszom. Becsuktam a jégkamra ajtaját és behúnytam a szemem.<br /><br />- Erin... - szóltam szomorú hangon.<br />- Igen?<br />- Mínusz 165 fokra állítsd a kamra hőmérsékletét - az alvás csak<br />ilyen körülméynek között volt lehetséges. Így megakadályozható az<br />űrutazás egyik mellékhatása: az öregedés.<br />- Értettem.<br />- Ha valami van, ébressz fel.<br />- Rendben. Szép álmokat.<br />- Kössz...<br /><br />Majd éreztem, amint a jéghideg folyadék ellepi a testem... Nem volt<br />mást mit tennem. Fényévekre voltunk a legközelebbi civilizációtol.<br /><br />Az ébredés hosszadalmas, mert sok idő telik el, amíg a test<br />reagálni kezd a külső hatásokra.<br /><br />- Maradjon mozdulatlanul! - hallottam meg Erin hangját.<br />- Erin... Hol vagyunk? - nyögtem ki és szinte fel sem ismertem<br />a saját hangom.<br />- 785.000 kilóméterre a Kjíluda bolygótól. Zökkenőmentes utazásban<br />volt részünk - válaszolt Erin, kellemes női hangján. - De<br />maradjon mozdulatlanul, mert még mindig elég változóak a testéről<br />mért adatok.<br /><br />Három nap után sikerült lábra állnom. Erin köhintett és krákogott.<br />- Erin! Tán csak nem fáztál meg! - kérdeztem tőle mosolyogva.<br />- Nem, semmi ilyesmi, csak... jó lenne ha végre valami ruhát is<br />magára kapna, mert...<br />- Erin?! Tán csak nem vagy szégyenlős - szakítottam félbe nevetve,<br />majd felöltöztem, még mielőtt Erin fel nem öltöztet isten tudja<br />mibe és milyen módszerekkel.<br />- Így már jobb. Köszönöm.<br />- Nincs mit. De... komolyabbra fordítva a szót, "mikor" vagyunk?<br />- 2388. augusztus 13.-át ír a Marsi naptár. Az idő 36 óra 14 perc<br />és 94 másodperc.<br /><br />Távolabb voltunk az időben, mint gondoltam. Nem számítottam arra,<br />hogy ilyen sok időbe fog telni. Dehát ez nem egy űrhajó, hanem<br />csak egy kis sikló. Még hipertér-motorokkal sem rendelkezik...<br /><br />- Próbáltad már felvenni a kapcsolatot a Kjíludával? - kérdeztem<br />Erintől.<br />- Igen, de még semmi válasz...<br />- Rendben, akkor még várunk - és leültem egy székbe, kezembe vettem<br />egy üdítőt és elmerengtem a bolygó kékségén.<div class="blogger-post-footer"><img width='1' height='1' src='https://blogger.googleusercontent.com/tracker/280359729067526153-1262343598656794439?l=urutazo.blogspot.com' alt='' /></div>Kaméleonnoreply@blogger.com